#Seven

Halihó!
Meglepetéééés! Újévi ajándék!
Viszont eddig volt megírva..és nem jön az ihlet, szóval lehet, hogy a következő részek később várhatóak...ugyanis.
-nincs időm
-a gépem rossz, telefonról nem tudok írni
-nincs ihlet
Azért meghoztam, tessék pipálni, kommentelni.:)

Muzsika

-Pont téged kereslek- hallottam meg az ismerős hangot. Megszorította karomat, majd elindult. Nem szóltam semmit, csak mentem utána. Mit akarhat?  Miért nem hagy békén? Hirtelen megállt, mire én hátának csapódtam. Még erősebben szorította kezem, ami már sajgott. Kinyitott valamit- ha jól hallottam az autót- kutakodott benne, majd magával szembe fordított. Néma csend követte tettét. Ő nem szólalt meg, én pedig nem akartam. Nincs mit mondanom neki.

-Ezt otthon felejtetted- mondta dühösen apa, majd kezembe nyomott egy mappát. Egyből tudtam mi az. Abban volt minden, amit a kórházban kaptam. Amit még vissza kell vinnem a közeljövőben. Egy könnycsepp jelent meg szememben. Direkt hagytam otthon ezt a mappát, hátha akkor megbocsát, de nem így lett. Tényleg nem szeret. Azt hittem, ha megtalálja, belátja, hogy ő hibázott, hogy majd megkeres, és bocsánatot kér, majd minden úgy lesz, mint 8 éve. De nem. Valóban megkeresett, de csak azért, hogy odaadja. Nem kér bocsánatot. Elengedte kezem. Elment mellőlem, majd a hangokból ítélve beült a kocsiba, beindította a motort, majd…majd lehúzta az ablakot. A remény egy halvány szikrája felragyogott szememben, de hamar ki is aludt.

-Remélem többet nem látlak- jegyezte meg, majd elhajtott. Döbbentem álltam ott, ahol hagyott. Nem, hogy nem szeret,egyenesen gyűlöl. Nem én tehetek arról, hogy ilyen vagyok. Nem én tehetek arról, hogy anya nincs. Mégis rajtam csapódik az ostor. Ha lehet így mondani, eldob a saját apám. Még annyit sem mond, hogy pá. Nem. Ő csak annyit, hogy remélem soha többé nem látlak. Milyen apa az ilyen? Remek. Biztosan mindenki ilyet álmodott. De ha ennyire gyűlölt, akkor miért nem rakott ki? Hisz már 19 vagyok, egy éve megszabadulhatott volna tőlem. De nem tette. Félt. Nem volt mersze kidobni. De mindegy. Megtette, ezen nem tudok változtatni. De nem is akarok.

Újra és újra lejátszódott bennem a búcsúmondata. „Remélem többet nem látlak!” Próbáltam erős maradni, és elfojtani könnyeimet, de ez nem olyan egyszerű, ha a saját apád mondja ezt. Nem bírtam tovább magamban tartani fájdalmamat, így lerogytam a földre és zokogni kezdtem. Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy hülyének néznek, nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Ki kell adnom magamból. Percekig zokoghattam ott, összekuporodva Lino mellett, mikor valaki mellém guggolt. Nem néztem fel, hisz annak mi értelme lenne? Úgy sem ismerném fel.