#Seven

Halihó!
Meglepetéééés! Újévi ajándék!
Viszont eddig volt megírva..és nem jön az ihlet, szóval lehet, hogy a következő részek később várhatóak...ugyanis.
-nincs időm
-a gépem rossz, telefonról nem tudok írni
-nincs ihlet
Azért meghoztam, tessék pipálni, kommentelni.:)

Muzsika

-Pont téged kereslek- hallottam meg az ismerős hangot. Megszorította karomat, majd elindult. Nem szóltam semmit, csak mentem utána. Mit akarhat?  Miért nem hagy békén? Hirtelen megállt, mire én hátának csapódtam. Még erősebben szorította kezem, ami már sajgott. Kinyitott valamit- ha jól hallottam az autót- kutakodott benne, majd magával szembe fordított. Néma csend követte tettét. Ő nem szólalt meg, én pedig nem akartam. Nincs mit mondanom neki.

-Ezt otthon felejtetted- mondta dühösen apa, majd kezembe nyomott egy mappát. Egyből tudtam mi az. Abban volt minden, amit a kórházban kaptam. Amit még vissza kell vinnem a közeljövőben. Egy könnycsepp jelent meg szememben. Direkt hagytam otthon ezt a mappát, hátha akkor megbocsát, de nem így lett. Tényleg nem szeret. Azt hittem, ha megtalálja, belátja, hogy ő hibázott, hogy majd megkeres, és bocsánatot kér, majd minden úgy lesz, mint 8 éve. De nem. Valóban megkeresett, de csak azért, hogy odaadja. Nem kér bocsánatot. Elengedte kezem. Elment mellőlem, majd a hangokból ítélve beült a kocsiba, beindította a motort, majd…majd lehúzta az ablakot. A remény egy halvány szikrája felragyogott szememben, de hamar ki is aludt.

-Remélem többet nem látlak- jegyezte meg, majd elhajtott. Döbbentem álltam ott, ahol hagyott. Nem, hogy nem szeret,egyenesen gyűlöl. Nem én tehetek arról, hogy ilyen vagyok. Nem én tehetek arról, hogy anya nincs. Mégis rajtam csapódik az ostor. Ha lehet így mondani, eldob a saját apám. Még annyit sem mond, hogy pá. Nem. Ő csak annyit, hogy remélem soha többé nem látlak. Milyen apa az ilyen? Remek. Biztosan mindenki ilyet álmodott. De ha ennyire gyűlölt, akkor miért nem rakott ki? Hisz már 19 vagyok, egy éve megszabadulhatott volna tőlem. De nem tette. Félt. Nem volt mersze kidobni. De mindegy. Megtette, ezen nem tudok változtatni. De nem is akarok.

Újra és újra lejátszódott bennem a búcsúmondata. „Remélem többet nem látlak!” Próbáltam erős maradni, és elfojtani könnyeimet, de ez nem olyan egyszerű, ha a saját apád mondja ezt. Nem bírtam tovább magamban tartani fájdalmamat, így lerogytam a földre és zokogni kezdtem. Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy hülyének néznek, nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Ki kell adnom magamból. Percekig zokoghattam ott, összekuporodva Lino mellett, mikor valaki mellém guggolt. Nem néztem fel, hisz annak mi értelme lenne? Úgy sem ismerném fel.

#Six

Halihó!
Először is Boldog Karácsonyt Mindenkinek! :)
Igazság szerint előbb akartam hozni a részt, afféle karácsonyi ajándék ként, de nem volt időm. Most viszont itt van. Megint rövid, de talán már nem olyan unalmas. Fogalmam sincs.
Pipáljatok, kommenteljetek, mert nagyon örülnék nekik! :)
Még egyszer boldog karácsonyt! :) Ja, és Boldog Új Évet! :)

Muzsika

Azt hiszem, jól döntöttem, mikor ott hagytam azt a fiút. Hogy nem fogadtam el segítségét. Nem tudom, ki ő. Nem ismerem. Nem tudok róla semmit.

Hittem ezt én, egészen addig, míg valaki meg nem állított. Nem ismertem fel hangját, tehát vagy nagyon régen találkoztunk, vagy pedig még soha életemben nem „láttam”. Mindenesetre arra rájöttem, hogy lányról van szó. Hangjából ítélve nem lehet több 16-nál. Nem nagyon értettem miről beszél, mert valami fiúbandáról áradozott, meg valamelyik tagjáról, hogy mennyire imádja, hogy ő a szerelme, csak a tag nem tud róla, meg ilyenek. Az rendben van, hogy elmondja, de miért nekem? Nem zavartam meg beszámolóját, miszerint ott volt vagy száz koncerten, és hogy mennyire jó volt, meg mennyire helyesek, meg minden. Hogy milyen kedvesek és aranyosak, sőt még a barátnőik is azok. Viszont következő mondata felkavart. Nem értettem.

-Tessék?- nyögtem ki megrökönyödve.

-Csak azt mondom, hogy tök jó, hogy te vagy Liam barátnője. Bár nem tudom, mi lett hirtelen Sophiaval, de biztos, hogy ő csak álbarátnő volt, mert te féltél megmutatkozni. De ne aggódj. Nekem szimpi vagy!- ismételte meg, mire én ledöbbentem. Még hogy én Limicsoda barátnője? Nem is tudom ki az. Egyáltalán találkoztunk mi már valahol?

-Ezt honnét veszed?- kérdeztem a lányt. Honnét veszi?

-Hát az újságban is benne vagytok, meg a tévében, mint friss pár. Valamint a parkban láttak titeket éjszaka is, meg most, reggel is. De ne tagadd, mert úgysem hiszem el- világosított fel, mire én- ha lehet- még jobban ledöbbentem. Tehát ő volt? Ez a Liam gyerek akart segíteni? Ezért csodálkozott, hogy nem ismertem fel? Ezért mondta, hogy biztonságosabb reggel? És ki az a Sophia? A barátnője?

-Ez…ez..ez hazugság- mondtam halkan- Ezt csak kitalálta valaki. Ez nem igaz- mondtam egyre hangosabban, de nem agresszíven.

-Mint mondtam, úgy sem hiszem el, ha tagadod. Én az újságnak hiszek. Tessék, odaadom, olvasd el- nyomott a kezembe egy papírköteget, mire megmarkoltam. Kösz, majd biztos el tudom olvasni. Nem, mintha tudná, hogy vak vagyok- Egyébként aranyosak vagytok együtt- tette hozzá, mire halvány pír jelent meg az arcomon. Nem tudom, miért. De az biztos, hogy nem azért, mert együtt vagyunk, vagy mert bejön. Egyszerűen csak jól esik a bók. Még sosem volt barátom. Illetve egy volt, de ő amint megtudta, hogy vak vagyok, szakított velem. Éppen ezért nem mondom senkinek sem. Elítélnének.

-Nekem..nekem most..mennem kell- kerültem ki a lányt, majd elindultam előre. Továbbra sem tudom, hogy hová.

Csak mentem előre. Nem tudtam hová akarok menni. Vagyis de. Egy motelba. Csak nem tudom, merre van. Utólag visszagondolva megkérdezhettem volna azt a lányt, hogy hol van itt hotel. De már mindegy. Kicsit meghúztam Lino pórázát, mire megállt.

-Lino, keressünk egy padot- mondtam kutyámnak, mire ő engedelmeskedett és elindult egy irányba. Nem sokkal később viszont valakibe beleütköztem. Gyorsan elnézést kértem, majd indultam volna el, de ő megfogta a karom. El akartam húzni, de nem engedte.

-Pont téged kereslek- hallottam meg az ismerős hangot. Mit keres itt?  Mit akar tőlem? 

#Five

Halihó!

Csütörtök lévén megérkezett a következő rész. Nagyon nagyon sajnálom, hogy mostanában ilyen rövidek. Tudom, hogy eddig is rövidek voltak, de most még jobban...Sajnálom. Nem tudom, hogy jövő héten lesz-e rész. Ha lesz időm, akkor felteszem,

Szeretnék mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt Kívánni! És persze Boldog Új Évet is! :)

Muzsika

Lassan lépkedtem kutyám után, közben kattogott az agyam. Miért csinálom ezt? Miért hagyom, hogy elvigyen egy vad idegen ember? Csak azért, mert kedves, „óvó” hangja van? Mert az érintéseibe beleborzongok? Nem ismerem. Nem tudom ki ő. Mit csinálok én? Miért teszem? És ha elrabol? Hirtelen megtorpantam, melynek következtében Lino kisebb nyögést ejtett ki, amint nyakánál szorítani kezdte a póráz. Kénytelen volt megállni.

-Miért álltál meg?- jött egy értetlenkedő hang tőlem pár méterre.

-Add ide a bőröndöm- próbáltam minél határozottabban mondani.

-Mi?

-Azt mondtam, add ide a bőröndöm!- ismételtem meg előző mondatomat kissé erélyesebben. Kínos nevetést hallottam, majd lépteket közeledni felém. Hallottam, ahogy bőröndöm kerekei a kavicsokon át ide-oda dobálózik, zötyög, már-már azt hinné az ember, hogy bármelyik pillanatban széteshet. Majd minden elcsendesült, csak saját, Lino és a fiú levegővételét hallottam. Meg persze a parkban jelenlévő állatokét, azt, ahogy a lágy szellő a fák ágait ringatja, melynek következtében levelei összekoccannak.

-Miért?- kérdezte a fiú- Azért, aki vagyok?- kérdezte, hangja telis-tele volt aggodalommal. Mit jelent az, hogy az, aki? Hisz nem tudom, hogy ki ő. Nem látom. Legszívesebben ordítanék, hogy : Héj, én nem tudom ki vagy. Nem látlak.” De nem tehetem, mert akkor leleplezném saját magamat. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem kell nekem ez. Nem kell az, hogy körülöttem legyeskedjenek, hogy lessék minden kívánságom. Nem bírnám. Nem bírnám elviselni a bánkódó, sajnálkozó szavakat, pillantásokat, melyeket ugyan nem látok, de tudom, hogy arcukon megjelenik, amikor csak meglátnak. Nem kell.

-Mert kell nekem- böktem ki monot hangon. Kinyújtottam kezem, jelezvén, nyújtsa ide nekem a koffer fogantyúját. Vártam, de nem történt semmi. Néma csend fogadott, kezembe pedig még mindig nem éreztem semmit- Ideadnád?- kérdeztem kissé felháborodva. El akartam menni. Nem tudom hova, de mindenképpen el. Minél messzebb ettől a fiútól. Minél messzebb hazulról. Kezemet egy hideg fémszerűség súrolta, melyből tudtam, megértette, mit kértem. Megmarkoltam, majd meghúztam Lino pórázát- Köszönöm, de nem kell elvinni.

-Miért?- kérdezte újra. Nem akartam vele bunkó lenni, mert nem érdemli meg, de egyszerűen kicsúszott a számon.

-Nem tudsz mást kérdezni, csak azt, hogy miért?- emeltem fel a hangom. Nem értettem kiakadásom okát. Hisz nem tett semmi rosszat, csak segíteni akart.

-Mi?-nyögte ki.

-Tudod, mit? Inkább ne kérdezz semmit- fordultam meg- Azért köszönöm- mondtam végül, majd elindultam egyenesen Lino után. Miért vagyok ilyen? Miért? Miért nem lehet nekem is normális életem?  

#Four

Halihó!

Meghoztam az új részt. Sajnálom, hogy ilyen rövidek, de ha hosszabbakra írnám, akkor körülbelül 5 részes lenne. És azt is sajnálom, hogy unalmasak. :(

Múlt hét pénteken megnéztem a blogot, és annyira boldog voltam, mert kaptam 2 pipát is a részhez. Aztán vasárnap is megnéztem, de a pipák eltűntek. Miért? Viszont most láttam, hogy 1 pipa mégis van.:)

Nagyon nagyon örülnék a komiknak, pipáknak! :)

Muzsika

Vettem egy mély levegőt, közben ezerrel kattogott az agyam. Mit is mondhatnék neki? Az igazat nem tudhatja meg, hiszen nem ismerem.

-Linonak ki kellett jönnie-mondtam egyszerűen, s újra lenéztem. Felnevetett, amit nem értek. Most kiröhög azért, mert a kutyának el kell végeznie a dolgát?

-És ahhoz a bőrönd is kell?- hangjában több érzelmet fedeztem fel. Aggódás, értetlenség, kíváncsiság. Most légy okos, Elena. Erre mit válaszoljak?- Csak nem itt töltötted az éjszakát? - kérdezte, s vállamra rakta kezét. Melegség töltött el, de nem tudom miért. Hisz nem is ismerem. Lelöktem magamról, majd odébb csúsztam, hogy minél távolabb legyek tőle.

-És ha igen?- böktem ki. Miért érdekli? Nem is ismer. Azt sem tudja, ki vagyok. Csak a nevemet tudja. Semmi mást, mégis itt zaklat.

-De miért? Miért nem mentél haza?- zúdította rám kérdéseit, mire egy kósza könnycsepp csordult ki szemem sarkából. Gyorsan letöröltem, majd kifújtam a levegőt, a bőröndre raktam kezem és felálltam.

-Én...most…megyek- mutattam előre kezeimmel, majd elindultam.

-Hova?- kérdezte, mire megtorpantam. Igaza van. Hova mehetnék? Azt sem tudom, mi hol van. Nem ismerek senkit. Nyeltem egyet.

-Egy motelba- mondtam halkan, nem is neki, inkább magamnak. Ha tudnám, merre induljak. Egyszer csak egy testet éreztem magam mellett. Nem láttam, de éreztem, ahogy arcomat vizslatja.

-Elviszlek- megdöbbentem. Miért vinne el önszántából egy idegen lányt?

-Miért?- néztem felé. Tényleg nem értem- Azt sem tudod, ki vagyok, mégis képes lennél elvinni? Lehet, hogy közveszélyes őrült vagyok, vagy esetleg köröznek. Nem értelek- ráztam a fejem.

-Ha köröznének, akkor nem aludtál volna egy padon, a szabad ég alatt, ahol bárki felismerhet. Egyébként meg úgy gondolom, új vagy a városban. Bizonyára azt sem tudod, mi hol van- na, ebben igaza van. Valóban nem tudom, mi hol van. De hogy új lennék Londonban? Hisz én törzsgyökeres londoni vagyok. Már a nagyszüleim is itt éltek. Bár én nem ismertem őket. Születésem előtt meghaltak. Végül úgy döntöttem, hagyom, hogy azt higgye, most érkeztem. Így kevesebbet tud kérdezősködni.

-Nem akarom elrabolni az időd!- mondtam végül, mire ő felnevetett.

-Ugyan. Ráérek- nevetett.

-Akkor..köszönöm- mondtam halkan, mire a kivette kezemből a bőröndöt és elindult. Nem mentem utána.

-Jössz?- kérdezte bájosan. Hangja kedves volt, melegséggel töltött el. Bólintottam egyet.

-Kövesd őt, Lino!- súgtam oda kutyámnak, mire ő lassan megindult. Vele együtt én is.

#Three

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt! Köszönöm a megtekintéseket. :)
Nagyon nagyon nagyon boldog lennék, ha kapnék pár- akár egy- kommentet! Írjatok. Akkor is, ha nem tetszik! :)
Egyébként annyit elárulok, hogy nem lesz túl sok részes, mert nem olyan "nyújtsuk el, majd a végén úgyis minden... " Szóval igen. .:)
Na itt is a rész.:)

Muzsika

Arra keltem, hogy Lino a kezemet ráncigálja, jelezvén, hogy valaminek, vagy valakinek nagyon örül. Lassan felültem, megigazítottam magamon a napszemüveget és ásítottam egyet.

-Mi az, Lino? Mi van veled?- kérdeztem tőle, bár választ nem kaptam. Miért is kapnék, hisz ő egy kutya. Néha bármit megtennék azért, hogy beszélni tudjon. Még ha csak egy napig is, de nekem rengeteget segítene. Nekem már csak ő maradt. Senki más. Sokszor, mikor még a szobámban szoktam ülni, csendben, ölemben Linoval, úgy éreztem, nem csak vak vagyok, hanem néma is. Hisz nem tudok beszélni Linoval. Vagyis tudok, de az nem olyan. Én beszélek, ő pedig nem válaszol. Mint mikor anyához mentem ki a temetőbe. Elmeséltem neki mindent, ami történt velem, de soha nem válaszolt. Miért is tette volna? Mikor még élt, akkor is csak feküdt csendben és nézett. Sápadt volt, homloka mindig csillogott az izzadtságtól. Remegett a hidegtől. A gyógyszerek tették vele. Eleinte csak azért szedte, hogy megnyugodjon, egy rövid ideig elfeledhesse a sok rosszat. De idővel már nem érdekelte az orvos előírása, miszerint naponta maximum 2-őt vehet be. Apa hetente hozott neki újabb meg újabb doboz nyugtatót. Ami, ha előírás szerint használná, akár 2 hónapig is elég lenne. De nem, ő naponta 8-at legalább bevet. Magánál volt, de beszélni nem tudott. Ez körülbelül fél évig ment így. Majd egy reggel már nem lélegzett. Csak azt nem értem, hogyha gyógyszer túladagolásban halt meg, akkor miért nem fél évvel előbb, mikor elkezdte? Miért viselte el addig a szervezete? Miért adta fel ilyen hirtelen? Érdekes. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy valójában miben is halt meg. De soha nem kaptam rá választ.

Lino nem nyugodott. Éreztem, ahogy farkincája lábamba ütközik. Nem szokott ennyire örülni senkinek. Sőt. Még soha sem éreztem ilyet.

-Lino, mi a bajod?- kérdeztem tőle, mire azt vettem észre, hogy valaki leül mellém. Lehajtottam a fejem és nagyot nyeltem. Nem tudom ki az, de Lino örül neki. Láthatólag. Nem szóltam semmit.

-Meg sem ismersz?- kérdezte az ismerős hang. Csak nem az a fiú, akibe éjszaka botlottam? Nem válaszoltam. Mit is mondhatnék neki? Nem tudhatja meg, hogy valójában azt sem tudom, hol ül. Vagy mondjam neki azt, hogy „Szia. Bocs, hogy nem ismertelek fel, csak tudod, nem látlak, mert vak vagyok!” Na persze, még mit nem. Majd egy vad idegennek fogom elmondani. Nem. Még a nevét sem tudom.

-Mivel nem ismerlek!- mondtam halkan, de úgy látszik, meghallotta, mert nyögött egyet. Szorosabban fogtam Lino nyakörvét, ha esetleg arra lenne szükség, hogy elmeneküljek.

-Nem? Pedig azt hittem, felismertél. Na de mindegy. Hogy-hogy ilyen korán itt vagy a parkban?- kérdezte vidáman. Honnan a fenéből kellett volna felismernem? Talán gondolatolvasó vagyok, vagy mi? Fogalmam sincs, hogy ki ő, de olyan ismerősen cseng a hangja. Mintha már hallottam volna valahol, az éjszakát leszámítva.

-Ezt én is kérdezhetném tőled!- mondtam. Azt mégsem mondhatom neki, hogy itt aludtam. Bár úgy sem érdekelné. De mindegy.

-Szeretek hajnalban sétálgatni. Ilyenkor nincsenek sokan, ami biztonságosabb! Szóval, te hogy-hogy itt?- tette fel újra a kérdést. Muszáj válaszolnom valamit. Hátradőltem a padon, majd felnéztem az égre. De jó lenne egyszer látni a felhőket. Ha újra láthatnám, milyen alakokat formálnak. Ha látnám a repülőket, és az eget átszelő, fehér csíkokat, melyet maguk után húznak. A madarakat, melyek szabadon szállnak. A világot, mely olyan gyönyörű, és én mégsem élvezhetem. Bármit megtennék, hogy csak egyszer, akár egy napig újra átérezhessem, milyen is a teljes élet.