#Five

Halihó!

Csütörtök lévén megérkezett a következő rész. Nagyon nagyon sajnálom, hogy mostanában ilyen rövidek. Tudom, hogy eddig is rövidek voltak, de most még jobban...Sajnálom. Nem tudom, hogy jövő héten lesz-e rész. Ha lesz időm, akkor felteszem,

Szeretnék mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt Kívánni! És persze Boldog Új Évet is! :)

Muzsika

Lassan lépkedtem kutyám után, közben kattogott az agyam. Miért csinálom ezt? Miért hagyom, hogy elvigyen egy vad idegen ember? Csak azért, mert kedves, „óvó” hangja van? Mert az érintéseibe beleborzongok? Nem ismerem. Nem tudom ki ő. Mit csinálok én? Miért teszem? És ha elrabol? Hirtelen megtorpantam, melynek következtében Lino kisebb nyögést ejtett ki, amint nyakánál szorítani kezdte a póráz. Kénytelen volt megállni.

-Miért álltál meg?- jött egy értetlenkedő hang tőlem pár méterre.

-Add ide a bőröndöm- próbáltam minél határozottabban mondani.

-Mi?

-Azt mondtam, add ide a bőröndöm!- ismételtem meg előző mondatomat kissé erélyesebben. Kínos nevetést hallottam, majd lépteket közeledni felém. Hallottam, ahogy bőröndöm kerekei a kavicsokon át ide-oda dobálózik, zötyög, már-már azt hinné az ember, hogy bármelyik pillanatban széteshet. Majd minden elcsendesült, csak saját, Lino és a fiú levegővételét hallottam. Meg persze a parkban jelenlévő állatokét, azt, ahogy a lágy szellő a fák ágait ringatja, melynek következtében levelei összekoccannak.

-Miért?- kérdezte a fiú- Azért, aki vagyok?- kérdezte, hangja telis-tele volt aggodalommal. Mit jelent az, hogy az, aki? Hisz nem tudom, hogy ki ő. Nem látom. Legszívesebben ordítanék, hogy : Héj, én nem tudom ki vagy. Nem látlak.” De nem tehetem, mert akkor leleplezném saját magamat. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem kell nekem ez. Nem kell az, hogy körülöttem legyeskedjenek, hogy lessék minden kívánságom. Nem bírnám. Nem bírnám elviselni a bánkódó, sajnálkozó szavakat, pillantásokat, melyeket ugyan nem látok, de tudom, hogy arcukon megjelenik, amikor csak meglátnak. Nem kell.

-Mert kell nekem- böktem ki monot hangon. Kinyújtottam kezem, jelezvén, nyújtsa ide nekem a koffer fogantyúját. Vártam, de nem történt semmi. Néma csend fogadott, kezembe pedig még mindig nem éreztem semmit- Ideadnád?- kérdeztem kissé felháborodva. El akartam menni. Nem tudom hova, de mindenképpen el. Minél messzebb ettől a fiútól. Minél messzebb hazulról. Kezemet egy hideg fémszerűség súrolta, melyből tudtam, megértette, mit kértem. Megmarkoltam, majd meghúztam Lino pórázát- Köszönöm, de nem kell elvinni.

-Miért?- kérdezte újra. Nem akartam vele bunkó lenni, mert nem érdemli meg, de egyszerűen kicsúszott a számon.

-Nem tudsz mást kérdezni, csak azt, hogy miért?- emeltem fel a hangom. Nem értettem kiakadásom okát. Hisz nem tett semmi rosszat, csak segíteni akart.

-Mi?-nyögte ki.

-Tudod, mit? Inkább ne kérdezz semmit- fordultam meg- Azért köszönöm- mondtam végül, majd elindultam egyenesen Lino után. Miért vagyok ilyen? Miért? Miért nem lehet nekem is normális életem?