Verseny /3.hely/

Gondoltam megosztom veletek a -számomra nagyszerű és felfoghatatlan-hírt, miszerint 3. helyezést értem el ITT . Novellát kellett írni. 

Őszinte leszek, azt hittem, hogy még az utolsó helyet sem fogom megérdemelni, de lássanak csodát. 7-ből 3.-ik lettem.

Gratulálok minden résztvevőnek! És Köszönöm a lehetőséget Réka-nak! 

#Two

Sziasztok!

Megérkezett az új rész. Köszönöm a pipákat és a megtekintéseket! :)

Az elkövetkezendő részekről annyit, hogy lehet, hogy később hozom, mint egy hét, mert egyszerűen nincs ihlet! De próbálkozom.:)

Jó olvasást! Nagyon örülnék pár kominak, pipának! :)

Muzsika

-Lino, ide hoznád a bőröndöm?- kértem őt, mire leugrott rólam. Igaz, hogy ő csak egy kutya, de olyan, mintha ember lenne. Megérti, amit mondok, teljesíti. Nagyon okos. Odabotorkáltam a szekrényemhez, majd mikor Lino vakkantott egyet, jelezve, hogy a bőröndöm itt van, kivettem a ruháimat, majd a pakkomba helyeztem. Nincs sok ruhám, sem cipőm. Kevés és nem is divatos. Fekete, fehér vagy kék farmernadrágok, egyszínű, mintázatlan pólók, topok, szürke pulóverek, fekete illetve barna cipők. Szeretem őket. Nem kell azon gondolkoznom, hogy mihez mi áll jól, mert ezekhez bármi. Ami fontos, mert nem látom. Hülyén meg mégsem akarok kinézni. Mikor végeztem, megfogtam az ágyam melletti éjjeliszekrény fiókjában lévő kis dobozkát, melyben legféltettebb kincseim vannak. Anyától kapott ékszerek, versek, rajzok,fényképek. Anyáról, apáról, mikor még mind boldogok voltunk. Vicces, mert úgysem látom ezeket soha többé. Mégis jobban féltem őket, mint az életemet. Mikor úgy éreztem, mindent bepakoltam, a zsebembe helyeztem telefonomat, a kulcsot, felvettem a napszemüvegem, megfogtam Lino pórázát és a bőrönd fogantyúját és kiléptem szobám ajtaján. Nem tudom, hogy apa itt van-e, vagy megint az ágyban sajnáltatja magát, de nem érdekel. Jobb neki így. Talán nekem is.

Kiléptem a házból és elindultam. Fogalmam sincs, hogy hova menjek. Megfordult a fejemben, hogy egy barátomhoz megyek el, de ezt hamar elvetettem. Nincsenek barátaim. Nekem már csak Lino van. Senki más.

Lassan mentem, mert nehéz volt a bőröndöm. Éjszaka van. Hova megyek én? Hol alszok? Mi lesz velem? Ezer meg ezer ehhez hasonló kérdés kavargott bennem, mikor valakinek nekimentem.

-Bocsánat, véletlen volt- szabadkoztam egyből, majd lehajoltam a földre, mert a napszemüveg az ütközés során leröpült a fejemről. Idétlenül tapogattam össze-vissza, mikor egy kéz megfogta a kezem és a szemüveg felé irányította- Köszönöm –nyögtem ki végül, majd felálltam és gyorsan magamra raktam azt.

-Semmi baj- hallottam meg egy édes férfihangot- Hadd kérdezzek valamit, de kérlek ne sértődj meg!- bátortalanul bólintottam egyet- Miért van rajtad az éjszaka kellős közepén napszemüveg?- kérdezte érdes, mély hangján. Nem tudom miért, de megborzongtam, mikor meghallottam hangját. Elvarázsolt. Olyan kedves hangja van. Mintha már hallottam volna valahol.

-Ő…mert miért ne? Bocsi, de mennem kell- kerültem ki a fiút, de ő elkapta a kezem. Furcsa érzés lett úrrá rajtam- Eressz el! – sziszegtem mérgesen fogaim között.

-Csak kérdezni szeretnék még valamit!- mondta, miközben elvette kezét enyémről. Kicsit távolabb mentem tőle, majd jeleztem neki, hogy kérdezzen.

-Szóval…csak azt akarom kérdezni, hogy…nem…nem lenne kedved..esetleg…

-Kinyögnéd?- emeltem fejem felé türelmetlenül. Persze nem siettem sehova, és a hangja is megnyugtatott, de féltem. Féltem attól, hogy mit akarhat.

-Találkozni velem?- nyögte ki végül.

-Hát…- kezdtem, de szavamba vágott.

-Megértem, ha nem- mondta szomorúan.

-Sajnálom. Mennem kell- mondtam neki és gyorsan elindultam. Nem tudok erre mit mondani. Lehet, hogy egy 60 éves pedofil, vagy valami. Viszont olyan furcsa. Mintha, mintha ismerném valahonnan. De honnan?

-Mi a neved?- kiabált utánam, mire a hang irányába fordultam.

-Elena. Elena Pearl- mondtam, majd végleg elindultam.

Nem tudom, hova mehetnék. Alig léptem ki otthonról a 8 év alatt. A tanárok jártak hozzám, így be tudtam fejezni az iskolát és le tudtam érettségizni. Ritkán vittem csak ki Linot sétálni. Ha mégis kivittem, nem erre és nem éjszaka. Nem ismerek errefelé senkit.

Talpam alatt kavicsokat éreztem. Egy park. Kerestem gyorsan egy padot, majd leültem, magam mellé raktam a bőröndömet és gondolkodtam. Hova mehetnék? Haza nem. A barátaimhoz sem, mivel nincsenek. Se rokonaim. Arra az elhatározásra jutottam, hogy ma éjjel itt maradok, utána pedig egy motelbe megyek. Annyi pénzem van, amennyit anya rám hagyott, plusz, amit indulás előtt elraktam. Viszont az nem sok, mivel anya hagyatéka még a bankban van. Eldöntöttem, hogy holnap keresek egy olcsó motelt, majd bemegyek a bankba, kiveszem a pénzt. De hol van itt Londonban motel? És hol a bank? Jesszusom, milyen felelőtlen vagyok. Eljövök hazulról, onnan, ahol mindent ismertem, mi hol van, oda, ahol fogalmam sincs, mit hol találok. Azt sem tudom, most hol vagyok. Bánom, hogy nem egyeztem bele a „randiba”. Ő lehet, hogy tudna segíteni. De már mindegy. Veszett ügy. De megvan az új otthonom. Ez a pad. Elfeküdtem rajta, szorosan csuklómra tekertem Lino pórázát és elaludtam. Majd holnap, tiszta fejjel kezdem meg a napot. Megkeresem a bankot, egy motelt, munkát, barátokat. Talán sikerrel járok.

#One

Sziasztok!

Meghoztam az 1. részt. Elég rövidke lett, ezért bocsi. Remélem annyira nem rossz. Kérhetnék pár komit, vagy pipát?? Nagyon örülnék neki. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mikor hozom a következőt. Megpróbálom minél előbb! :)

#Déé

Muzsika

Pár éve teljesen megváltozott az életem. 11 évesen diagnosztizálták nálam. Amikor édesanyám megtudta, hogy egyetlen gyereke beteg, nem volt képes feldolgozni a történteket. Depressziós lett, gyógyszereket szedett. Miattam. Apám csak vele foglalkozott. Engem pedig magamra hagyott. Nem haragszom rá, hisz anya is fontos neki. Bocsánatkérés képpen vett nekem egy kutyát. Linot. Akkor, 11 évesen örültem neki és megbocsátottam. Nem ő tehet róla, hogy egy ritka betegségben szenvedek, nem ő tehet róla, hogy anya gyenge miattam. Mikor az orvos azt mondta, hogy nem tudnak segíteni, azt hittem meghalok. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Ami, valljuk be, részben igaz. Eltűnt belőlem egy darab. A doki azt mondta, örüljek, hogy nem halálos. Milyen együttérző. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen a kijelentésén. Rengetegen azt mondták, hogy ennél még a halál is jobb. Én mégis inkább örültem annak, hogy élhetek. Még ha ennek elvesztésével is jár. Azt tudom, ha születésemkor előjött volna, akkor sokkal könnyebb lenne. De így, hogy 11 évig éreztem, láttam a körülöttem lévő dolgokat, történéseket, sokkal nehezebb. Hisz már csak érzem. Nem látom soha többé. Vak vagyok.

Azóta 8 év telt el. Lino még mindig mellettem van- hál Istennek-és vigyáz rám. Anya azóta sajnos elhunyt. 6 éve. Nem hagyta abba a gyógyszerek szedését. Ebbe halt bele. Gyógyszer túladagolás. Mindig megkérdezem magamtól, hogy miért? Miért miattam? Miért történt velem ez? Miért nem tudta elviselni és segíteni? Miért tette tönkre nem csak a saját, de apa életét is? Igen. Apa azóta nem beszél velem. Nem tudom, hogy azért, mert engem hibáztat, vagy, mert, ha rám néz, anya jut eszébe. Egy háztartásban élünk apával, de mintha ott sem lenne. Van, hogy több napig nem is látom. Magamnak kell főznöm, mosnom, takarítanom, ami nem baj. Nem szorulok rá semmilyen segítségre. Lino segít nekem. Apa pedig. Nem tudom mi van vele. Nem szól hozzám. Akárhányszor beszélni akarok vele, csak elmegy.

-Apa- szólaltam meg, mikor tudtam, ő is ott van. Nem válaszolt- Apa, beszélnünk kell- ültem le- Az isten szerelmére, azóta már 6 év eltelt. Elhiszem, hogy hiányzik. Szeretted. De én is. Nem is tudod elképzelni milyen érzés, ha elveszted azt, akit szerettél, de vele együtt azt az egy embert is, aki maradt neked. Amióta anya meghalt, te hozzám sem szólsz. Az ég szerelmére, 13 éves voltam. Még gyerek. Szükségem lett volna rád, érted? De te lemondtál rólam- zúdítottam rá azt, ami már oly régóta nem hagy nyugodni. Közben elsírtam magam, és zokogva üvöltöttem. Még mindig nem szólalt meg- Én szeretlek, apa. De úgy látszik, fordítva ez nem igaz. Én…- nyeltem egy nagyot- Én elköltözök innen- álltam fel.

-Nem teheted ezt!- szólalt meg halkan.

-Pedig megteszem. Úgysem érdekel téged, hogy mi van velem. Akkor minek legyek a nyakadon?

-Nem boldogulnál egyedül. Vak vagy, Elena, nem fogod fel? Segítség nélkül még a holnapot sem élnéd túl!- emelte fel a hangját, melyben gyűlöletet éreztem. Igazam volt. Tényleg nem szeret.

-Nem boldogulnék? Apa, vedd már észre magad. Magamnak főzök, magamnak mosok, én takarítok. Mindent én csinálok. Egyedül, mert te nem vagy képes felemelni a segged abból a rohadt ágyból. Inkább anyát siratod, mikor a lányodnak szüksége lenne rád. Vagyis szüksége LETT volna rád. De már nem. Én eddig tűrtem. De most már nem- dobtam le a földre a kezemben tartott poharat, majd Linoval elindultam a szobámba. Hangosan becsaptam magam után az ajtót, majd zokogva az ágyamra vetettem magam. Lino felugrott mellém, befeküdt az ölembe. Ő tudta, hogy így megnyugszom. Tudom, hogy ő nem hagyna magamra soha. Szeret engem.

Szereplők

Elena Pearl

Egy 19 éves lány, akinek teljesen megváltozott az élete, mikor kiderült, többé nem olyan, mint egy normál ember. Anyját elvesztette emiatt. Apja azóta gyűlöli őt. A lány nem bírta ezt, így elhagyta otthonát. De nem gondolta végig. 8 éve alig lépett ki megszokott környezetéből, most pedig már nem mehet vissza oda. Nem tudja, mi hol van. Barátai nincsenek. Segítségre szorul. De jön egy fiú, aki talán tud neki segíteni. De engedi a lány?

Liam Payne

Egy 20 éves srác, akinek 3 éve kerekestül felfordult az élete. Világsztár lett. Mindenhova követik őt és bandatársait. Nincs magánélete, ami neki a legjobban fáj. Bármit megtenne azért, hogy lehessen egy olyan lány az életében, akit nem zavar a rengeteg rajongó, a millió vakuvillanás, a sok-sok gyűlölködő levél. Aki nem a híres Liam Payne-t szereti, hanem az igazi, romantikus, kedves srácot. Vajon megtalálja ezt a lányt?

Lino

A kutya, aki annyi mindenen keresztülment. Végignézte, ahogy gazdája édesanyja meghal, majd azt, ahogy apja szó nélkül hagyta, hogy lánya elhagyja őt. Tudja, hogy a lány arra várt, hogy apja azt mondja neki, „Maradj”. Minden további nélkül belement volna. De apja nem tette, így a lánynak el kellett hagynia biztonságos otthonát. Próbál segíteni a lánynak, de ez nem mindig sikerül neki, hiszen nem ember. Nem tud beszélni vele, nem tudja megölelni és azt mondani neki „Szeretlek, és soha nem hagylak el!” Pedig bármit megtenne azért, hogy ezt elmondhassa neki.



Sziasztok! 
Nagyon örülnék egy-két pipának, vagy kommentnek! :D 
Ha nem tetszik, kérlek azt is írjátok meg. Vagy kattintsatok a "rossz" pipára. Annak is örülök.:)
Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :)
Ui.: Amint tudom, rakom az első részt! :)