#One

Sziasztok!

Meghoztam az 1. részt. Elég rövidke lett, ezért bocsi. Remélem annyira nem rossz. Kérhetnék pár komit, vagy pipát?? Nagyon örülnék neki. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mikor hozom a következőt. Megpróbálom minél előbb! :)

#Déé

Muzsika

Pár éve teljesen megváltozott az életem. 11 évesen diagnosztizálták nálam. Amikor édesanyám megtudta, hogy egyetlen gyereke beteg, nem volt képes feldolgozni a történteket. Depressziós lett, gyógyszereket szedett. Miattam. Apám csak vele foglalkozott. Engem pedig magamra hagyott. Nem haragszom rá, hisz anya is fontos neki. Bocsánatkérés képpen vett nekem egy kutyát. Linot. Akkor, 11 évesen örültem neki és megbocsátottam. Nem ő tehet róla, hogy egy ritka betegségben szenvedek, nem ő tehet róla, hogy anya gyenge miattam. Mikor az orvos azt mondta, hogy nem tudnak segíteni, azt hittem meghalok. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Ami, valljuk be, részben igaz. Eltűnt belőlem egy darab. A doki azt mondta, örüljek, hogy nem halálos. Milyen együttérző. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen a kijelentésén. Rengetegen azt mondták, hogy ennél még a halál is jobb. Én mégis inkább örültem annak, hogy élhetek. Még ha ennek elvesztésével is jár. Azt tudom, ha születésemkor előjött volna, akkor sokkal könnyebb lenne. De így, hogy 11 évig éreztem, láttam a körülöttem lévő dolgokat, történéseket, sokkal nehezebb. Hisz már csak érzem. Nem látom soha többé. Vak vagyok.

Azóta 8 év telt el. Lino még mindig mellettem van- hál Istennek-és vigyáz rám. Anya azóta sajnos elhunyt. 6 éve. Nem hagyta abba a gyógyszerek szedését. Ebbe halt bele. Gyógyszer túladagolás. Mindig megkérdezem magamtól, hogy miért? Miért miattam? Miért történt velem ez? Miért nem tudta elviselni és segíteni? Miért tette tönkre nem csak a saját, de apa életét is? Igen. Apa azóta nem beszél velem. Nem tudom, hogy azért, mert engem hibáztat, vagy, mert, ha rám néz, anya jut eszébe. Egy háztartásban élünk apával, de mintha ott sem lenne. Van, hogy több napig nem is látom. Magamnak kell főznöm, mosnom, takarítanom, ami nem baj. Nem szorulok rá semmilyen segítségre. Lino segít nekem. Apa pedig. Nem tudom mi van vele. Nem szól hozzám. Akárhányszor beszélni akarok vele, csak elmegy.

-Apa- szólaltam meg, mikor tudtam, ő is ott van. Nem válaszolt- Apa, beszélnünk kell- ültem le- Az isten szerelmére, azóta már 6 év eltelt. Elhiszem, hogy hiányzik. Szeretted. De én is. Nem is tudod elképzelni milyen érzés, ha elveszted azt, akit szerettél, de vele együtt azt az egy embert is, aki maradt neked. Amióta anya meghalt, te hozzám sem szólsz. Az ég szerelmére, 13 éves voltam. Még gyerek. Szükségem lett volna rád, érted? De te lemondtál rólam- zúdítottam rá azt, ami már oly régóta nem hagy nyugodni. Közben elsírtam magam, és zokogva üvöltöttem. Még mindig nem szólalt meg- Én szeretlek, apa. De úgy látszik, fordítva ez nem igaz. Én…- nyeltem egy nagyot- Én elköltözök innen- álltam fel.

-Nem teheted ezt!- szólalt meg halkan.

-Pedig megteszem. Úgysem érdekel téged, hogy mi van velem. Akkor minek legyek a nyakadon?

-Nem boldogulnál egyedül. Vak vagy, Elena, nem fogod fel? Segítség nélkül még a holnapot sem élnéd túl!- emelte fel a hangját, melyben gyűlöletet éreztem. Igazam volt. Tényleg nem szeret.

-Nem boldogulnék? Apa, vedd már észre magad. Magamnak főzök, magamnak mosok, én takarítok. Mindent én csinálok. Egyedül, mert te nem vagy képes felemelni a segged abból a rohadt ágyból. Inkább anyát siratod, mikor a lányodnak szüksége lenne rád. Vagyis szüksége LETT volna rád. De már nem. Én eddig tűrtem. De most már nem- dobtam le a földre a kezemben tartott poharat, majd Linoval elindultam a szobámba. Hangosan becsaptam magam után az ajtót, majd zokogva az ágyamra vetettem magam. Lino felugrott mellém, befeküdt az ölembe. Ő tudta, hogy így megnyugszom. Tudom, hogy ő nem hagyna magamra soha. Szeret engem.