#Three

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt! Köszönöm a megtekintéseket. :)
Nagyon nagyon nagyon boldog lennék, ha kapnék pár- akár egy- kommentet! Írjatok. Akkor is, ha nem tetszik! :)
Egyébként annyit elárulok, hogy nem lesz túl sok részes, mert nem olyan "nyújtsuk el, majd a végén úgyis minden... " Szóval igen. .:)
Na itt is a rész.:)

Muzsika

Arra keltem, hogy Lino a kezemet ráncigálja, jelezvén, hogy valaminek, vagy valakinek nagyon örül. Lassan felültem, megigazítottam magamon a napszemüveget és ásítottam egyet.

-Mi az, Lino? Mi van veled?- kérdeztem tőle, bár választ nem kaptam. Miért is kapnék, hisz ő egy kutya. Néha bármit megtennék azért, hogy beszélni tudjon. Még ha csak egy napig is, de nekem rengeteget segítene. Nekem már csak ő maradt. Senki más. Sokszor, mikor még a szobámban szoktam ülni, csendben, ölemben Linoval, úgy éreztem, nem csak vak vagyok, hanem néma is. Hisz nem tudok beszélni Linoval. Vagyis tudok, de az nem olyan. Én beszélek, ő pedig nem válaszol. Mint mikor anyához mentem ki a temetőbe. Elmeséltem neki mindent, ami történt velem, de soha nem válaszolt. Miért is tette volna? Mikor még élt, akkor is csak feküdt csendben és nézett. Sápadt volt, homloka mindig csillogott az izzadtságtól. Remegett a hidegtől. A gyógyszerek tették vele. Eleinte csak azért szedte, hogy megnyugodjon, egy rövid ideig elfeledhesse a sok rosszat. De idővel már nem érdekelte az orvos előírása, miszerint naponta maximum 2-őt vehet be. Apa hetente hozott neki újabb meg újabb doboz nyugtatót. Ami, ha előírás szerint használná, akár 2 hónapig is elég lenne. De nem, ő naponta 8-at legalább bevet. Magánál volt, de beszélni nem tudott. Ez körülbelül fél évig ment így. Majd egy reggel már nem lélegzett. Csak azt nem értem, hogyha gyógyszer túladagolásban halt meg, akkor miért nem fél évvel előbb, mikor elkezdte? Miért viselte el addig a szervezete? Miért adta fel ilyen hirtelen? Érdekes. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy valójában miben is halt meg. De soha nem kaptam rá választ.

Lino nem nyugodott. Éreztem, ahogy farkincája lábamba ütközik. Nem szokott ennyire örülni senkinek. Sőt. Még soha sem éreztem ilyet.

-Lino, mi a bajod?- kérdeztem tőle, mire azt vettem észre, hogy valaki leül mellém. Lehajtottam a fejem és nagyot nyeltem. Nem tudom ki az, de Lino örül neki. Láthatólag. Nem szóltam semmit.

-Meg sem ismersz?- kérdezte az ismerős hang. Csak nem az a fiú, akibe éjszaka botlottam? Nem válaszoltam. Mit is mondhatnék neki? Nem tudhatja meg, hogy valójában azt sem tudom, hol ül. Vagy mondjam neki azt, hogy „Szia. Bocs, hogy nem ismertelek fel, csak tudod, nem látlak, mert vak vagyok!” Na persze, még mit nem. Majd egy vad idegennek fogom elmondani. Nem. Még a nevét sem tudom.

-Mivel nem ismerlek!- mondtam halkan, de úgy látszik, meghallotta, mert nyögött egyet. Szorosabban fogtam Lino nyakörvét, ha esetleg arra lenne szükség, hogy elmeneküljek.

-Nem? Pedig azt hittem, felismertél. Na de mindegy. Hogy-hogy ilyen korán itt vagy a parkban?- kérdezte vidáman. Honnan a fenéből kellett volna felismernem? Talán gondolatolvasó vagyok, vagy mi? Fogalmam sincs, hogy ki ő, de olyan ismerősen cseng a hangja. Mintha már hallottam volna valahol, az éjszakát leszámítva.

-Ezt én is kérdezhetném tőled!- mondtam. Azt mégsem mondhatom neki, hogy itt aludtam. Bár úgy sem érdekelné. De mindegy.

-Szeretek hajnalban sétálgatni. Ilyenkor nincsenek sokan, ami biztonságosabb! Szóval, te hogy-hogy itt?- tette fel újra a kérdést. Muszáj válaszolnom valamit. Hátradőltem a padon, majd felnéztem az égre. De jó lenne egyszer látni a felhőket. Ha újra láthatnám, milyen alakokat formálnak. Ha látnám a repülőket, és az eget átszelő, fehér csíkokat, melyet maguk után húznak. A madarakat, melyek szabadon szállnak. A világot, mely olyan gyönyörű, és én mégsem élvezhetem. Bármit megtennék, hogy csak egyszer, akár egy napig újra átérezhessem, milyen is a teljes élet.