#Eight

Halihó!
2014 első bejegyzése. Boldog új évet mindenkinek! Meghoztam a 8. -és egyben utolsó előtti előtti- részt. Így van, 10 részesre gondoltam. Meg hát...nem szeretek magamnak írni. Na de nem pofázok annyit, itt a rész, ami egy kicsivel most hosszabb lett. Igaz, még így is iszonyat rövid.
Nagyon örülnék egy-két pipának, vagy kominak! :)

Muzsika

-Jézusom, mi történt? Csak nem a hírek miatt borultál ki ennyire?- kérdezte –mint kiderült- Liam. Megráztam fejem, de a sírást nem hagytam abba. Meglepődtem, mikor magához ölelt.

-Shh…Ne sírj. Minden rendben lesz- nyugtatgatott.

-Kösz- töröltem meg szemeimet- Meg sem kérdezed, hogy miért borultam ki ennyire?- néztem felé. Közben elengedett, és azt vettem észre, hogy mellém ül.

-Ha akarod, elmondod. Nem nagyon ismerjük egymást, így megértem, ha nem mondod el. De akkor se sírj. Tuti, hogy meg lehet valahogy oldani- mondta, mire keservesen felnevettem- Nézd, én sajnálom az újságokat…- kezdte, mire hangosan felröhögtem- Ő…ezt most értenem kéne?- kérdezte bizonytalanul, mire csak felé nyújtottam a mappát. Olyan kedves volt velem, hogy ismeretlenül is vigasztalt, hogy úgy gondoltam, joga van tudni róla. De már az sem érdekel, ha az egész világ megtudja. Már nem érdekel semmi. Csend borult ránk, csak a lapok sercenését lehetett néhányszor hallani, amikor lapozott. Mikor végzett, hangosan kifújta a levegőt.

-Én…én…én sajnálom. Nem tudtam..

-Mit sajnálsz? Nincs mit. Inkább én sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled, ahogy. Nem érdemelted meg. Köszönöm neked- mosolyodtam el halványan. Óvatosan felnevetett.

-Most történt?- kérdezte.

-Nem. 8 éve- fújtam ki a levegőt. Liam meglepődött. Gondolom nem értette, hogy miért akadtam ki, ha nem ezért- Most hozta utánam apám- kezdtem a magyarázatot- Majd búcsúzóul tudod mit mondott?- nevettem fel keservesen.

-Hogy vigyázz magadra?- találgatott a fiú. Felröhögtem, majd potyogni kezdtek könnyeim.

-Jó is lenne…Remélem többet nem látlak- mondtam ki, majd, mintha szívemől egy darabot kitéptek volna, zokogni kezdtem.

-Most miért mondod ezt? Megbántottalak?- aggodalmaskodott Liam. Megráztam fejem, majd felé fordítottam fejem.

-Nem érted…Ezt mondta búcsúzóul apám. Remélem többet nem látlak.. Hát nem kedves?- töröltem le végleg könnyeimet. Össze kell szednem magam. Gondoskodnom kell saját magamról. De ha itt zokogok, akkor nem fog menni.

Fogalmam sincs, meddig sírhattam ott, a parkoló közepén, de nem is érdekelt. Nem gondoltam semmire. Csak kiadtam magamból a dühöt, ami felgyülemlett bennem apám miatt. Igaz, mások nem sírással teszik, de mi mást csinálhatnék? Verjek szét valakit? Az nem én lennék.

-19 vagy, ugye?- kérdezte hirtelen Liam. Miért érdekli? Bólintottam egyet.

-Miért?- töröltem le arcomról az utolsó könnycseppeket. Ennyit érdemelt apám. Többet nem. El fogom felejteni. Mintha nem is létezett volna. Számomra ő megszűnt létezni.

-Csak mert akkor 8 éve 11 éves voltál- kezdte, mire újra bólintottam- Azta. Te nagyon erős vagy akkor lelkiekben- csodálkozott. Most ezt miért mondja? Nem tudtam mit csinálni. Vak lettem, nem halott.

-Ezt hogy érted?- kérdeztem.

-Én biztos nem éltem volna túl, ha 11 évesen elvesztem anyukámat- mondta, mire bennem megállt az ütő. Hogy micsoda?

-Ezt te honnét veszed?- lepődtem meg. Én nem mondtam neki, hogy anya már nem él. De akkor honnan tudja?

-Hát ebben volt. Édesanyád lelete. Hogy miben halt meg, meg ilyenek- mondta egyszerűen. Torkomban óriási gombóc keletkezett.

-De…de..ebben..nem..nem az én leleteim vannak?- kérdeztem szaggatottan, elfútt hangon.

-Nem. Miért lenne a tiéd?- lepődött meg- Beteg vagy?- aggodalmaskodott. Mosolyra húztam a szám.

-Úgy is mondhatjuk. Viszont én azt hittem, te azt olvasod. Anya halála 6 éve volt. Gyógyszer túladagolásban halt meg. Legalábbis nekem ezt mondták- meséltem neki, mire megszorította kezem.

-Nem akarlak elszomorítani, meg semmi ilyesmi, de nem abban halt meg. Tessék, olvasd el- nyújtotta felém a papírokat. Keserűen felnevettem, majd eltoltam őket.

-Van egy betegségem, ami inkább nem is betegség, de nélküle nehéz élni- kezdtem- Tudod, én…ezt még soha senkinek nem mondtam el. Legalábbis akit nem ismertem túl sok ideje, annak nem. Akinek meg elmondtam, azok a szüleim, és a volt barátom…aki…aki, miután megtudta, elhagyott- engedtem el egy könnycseppet. Megbíztam Ryanben, azt hittem meg fog érteni, de nem így lett. Liam megszorította kezem.

-Megígérem, hogy itt maradok, és nem megyek el, bármi is legyen az a betegség- mosolyodott el. Vettem egy nagy levegőt, majd lassan kifújtam. Féltem-e? Persze. Hisz nem tudom, hogy fog reagálni. Nem tudom, mit fog szólni.

-Nem durva dolog, csak nekem rossz. Szóval…- kezdtem, de megakadtam. Percekig nem szólaltam meg, mert még végig kellett gondolnom, hogy hogyan és mit akarok mondani. Liam nem szólalt meg, csendben várta, hogy folytassam- Nem tudom, miért bonyolítok mindent túl- nevettem fel- Jobb lesz, ha egyszerűen kibököm, mert érzem, hogy már nem bírod sokáig. Szóval…8 éve történt. Egy reggel felkeltem, és nem láttam. Ritka betegség, de életed végéig kitart, és nincs gyógymód…Vak vagyok- nyögtem ki végül. Liam nem szólt semmit. Elengedte a kezem. Azt hittem itt hagy, de nem tette. Magához ölelt. Jól esett, mert azt hittem, majd ő is elmegy. De nem tette. Én is átöleltem őt, majd sírni kezdtem. Lehet, hogy túl érzékeny és puhány vagyok, de nem érdekel. Amióta anya meghalt, senki nem ölelt át. Jólesett.

-Khm…