Megérkeztem az utolsó résszel. Nekem annyira nem tetszik..nem tudtam mit írni, ami meg is látszik..de azért hoztam..elnézést a késésért! Pipáknak, kommenteknek nagyon örülnék! Írjátok meg, hogy milyennek találtátok a történetet.:)
 |
| Muzsika |
-Hogy mi?- kérdeztem végül, mikor már nem voltam sokkos állapotban. Sophia ijedten nézett rám, hirtelen nem tudta mit csináljon. Végül megfogta a kezem, ezzel próbálva segíteni. Közben Liam átkarolt és azt hajtogatta, hogy ettől nem dől össze a világ, meg, hogy minden rendben lesz.
-Már hogy lenne minden rendben??- rántottam ki magam karjai közül- Miattam halt meg. Én tehetek róla. Ha nem történik velem ez, akkor anyával sem. Ha én nem leszek ilyen nyomorult, akkor anya még mindig él. Miért kellett megszületnem? Elrontottam ezzel legalább 2 ember életét- üvöltöttem. Nem érdekelt, hogy a kávézóban lévő összes ember engem néz. Nézzenek. Úgysem látom őket.
Nem tudom elhinni. Anyám miattam halt meg. Én okoztam a halálát. Miattam kapott agyvérzést. Ezt nem hiszem el. Hogy történhetett ez? Miért szánt nekem a sors ilyen életet? Vagy ha már én ezt kaptam, anyám miért? Állítólag a sok stressz okozta. Tehát miattam.
Hirtelen felpattantam, és rohanni kezdtem. Közben az asztalokba kapaszkodtam, úgy nem estem el. Linot ott hagytam. Ezt nem bírom. Cselekednem kell. Megéreztem magam előtt egy ajtót. Kirántottam a helyéről, kifutottam, majd hangosan becsaptam. Futottam, ahogy tudtam. Hallottam, hogy jönnek utánam, de nem álltam meg. Sőt, még gyorsabban siettem. Futottam ki, az utcára. Hirtelen csípős hideget éreztem bőrömön, tehát kiértem az utcára. Körülöttem emberek nyüzsgését, madarak csicsergését, autók dudálását hallottam. Követtem a hangokat. Muszáj megtennem. Így jobb lesz mindenkinek. Nem leszek többé útban. Senkinek. Soha többé. Meg volt már mindenem. Családom - még ha el is vesztettem őket-, Lino, akit mindig is szeretni fogok, és barátok. Igen. Kimondom, és már biztos vagyok benne, hogy Liam és Sophia a barátaim lettek. Volt mit ennem, volt mit felvennem. Mindenem meg volt. Tudtam tanulni. Ezt sokan nem engedhetik meg maguknak. Én megtehettem. De hiába. Már mindegy. Ennek már semmi értelme. Haladtam előre, már lassítottam, ahogy egyre élesebbek lettek a hangok. A hátam mögötti kiabálás elhalkult. Már nem figyeltem rá. Csak egy cél lebegett a szemem előtt. Mindenkinek jobbá tenni az életét.
Csak mentem előre. Hogy féltem-e? Persze. Ki nem félne? Hisz magára hagyom Linot. De Liaméknél jobb helye lesz. Végre igazi kutya lehet. Igaz, nélkülem, de így jobb lesz neki. Ahogy mindenki másnak is. A hangok egyre élesebbek lettek. Léptem egy utolsót. Eszeveszett dudálást hallottam, majd egy éles fájdalmat az oldalamban, ami kiterjedt a lábamba, végül pedig a fejembe, aztán minden elsötétült...
Ezennel kijelentem, hogy a blog a végéhez ért. Köszönök mindenkinek mindent! Köszönöm a pipákat, köszönöm a kommentet és nagyon szépen köszönöm a 2 feliratkozót. Az oldalt nem fogom törölni, hogy bárki bármikor el tudja olvasni, ha szeretné. Tényleg, rettenetesen hálás vagyok mindenkinek, mindenért. Nem erősségem a búcsúzás, ezért nem is húzom tovább. Csak annyit még el szeretnék mondani...Nekem ez a 3. blogom, és erre vagyok a legbüszkébb. A három közül ezt az egyet fejeztem be úgy, ahogy elterveztem. Ezt tényleg úgy írtam, ahogy szerettem volna...ja, nem..bocsánat. Mikor a szereplők bemutatását írtam, akkor még úgy terveztem, hogy majd összejönnek és mindenki boldog lesz. De aztán rájöttem, hogy úgy túl sablonos lenne. Ezért is lett ilyen.
Szóval köszönök szépen mindent! Hálás vagyok, bár ezt már mondtam..de így van.:)
Legyetek jók, de ne nagyon, olvassatok még sok sok nagyon jó blogot! És álmodjatok, mert egyszer úgyis valóra válik! :)
Szia, kint vagy.
VálaszTörlésKöszönöm.:D
VálaszTörlés