#Ten

Halihó!

Megérkeztem az utolsó résszel. Nekem annyira nem tetszik..nem tudtam mit írni, ami meg is látszik..de azért hoztam..elnézést a késésért! Pipáknak, kommenteknek nagyon örülnék! Írjátok meg, hogy milyennek találtátok a történetet.:)

Muzsika

Nem hiszem el. Hogy voltak képesek ezt eltitkolni előlem? Miért? Miért nem lehetett elmondani? Miért kellett becsapni? Én hülye meg egyből elhittem, hogy gyógyszer túladagolásban halt meg. Hogy lehettem ekkora idióta? Amikor Liam elmondta, hogy valójában miben is halt meg, azt hittem megfulladok. Hirtelen elakadt a levegő, a szemeim kiakadtak, megdermedtem.
-Hogy mi?- kérdeztem végül, mikor már nem voltam sokkos állapotban. Sophia ijedten nézett rám, hirtelen nem tudta mit csináljon. Végül megfogta a kezem, ezzel próbálva segíteni. Közben Liam átkarolt és azt hajtogatta, hogy ettől nem dől össze a világ, meg, hogy minden rendben lesz.
-Már hogy lenne minden rendben??- rántottam ki magam karjai közül- Miattam halt meg. Én tehetek róla. Ha nem történik velem ez, akkor anyával sem. Ha én nem leszek ilyen nyomorult, akkor anya még mindig él. Miért kellett megszületnem? Elrontottam ezzel legalább 2 ember életét- üvöltöttem. Nem érdekelt, hogy a kávézóban lévő összes ember engem néz. Nézzenek. Úgysem látom őket.
Nem tudom elhinni. Anyám miattam halt meg. Én okoztam a halálát. Miattam kapott agyvérzést. Ezt nem hiszem el. Hogy történhetett ez? Miért szánt nekem a sors ilyen életet? Vagy ha már én ezt kaptam, anyám miért? Állítólag a sok stressz okozta. Tehát miattam.
Hirtelen felpattantam, és rohanni kezdtem. Közben az asztalokba kapaszkodtam, úgy nem estem el. Linot ott hagytam. Ezt nem bírom. Cselekednem kell. Megéreztem magam előtt egy ajtót. Kirántottam a helyéről, kifutottam, majd hangosan becsaptam. Futottam, ahogy tudtam. Hallottam, hogy jönnek utánam, de nem álltam meg. Sőt, még gyorsabban siettem. Futottam ki, az utcára. Hirtelen csípős hideget éreztem bőrömön, tehát kiértem az utcára. Körülöttem emberek nyüzsgését, madarak csicsergését, autók dudálását hallottam. Követtem a hangokat. Muszáj megtennem. Így jobb lesz mindenkinek. Nem leszek többé útban. Senkinek. Soha többé. Meg volt már mindenem. Családom - még ha el is vesztettem őket-, Lino, akit mindig is szeretni fogok, és barátok. Igen. Kimondom, és már biztos vagyok benne, hogy Liam és Sophia a barátaim lettek. Volt mit ennem, volt mit felvennem. Mindenem meg volt. Tudtam tanulni. Ezt sokan nem engedhetik meg maguknak. Én megtehettem. De hiába. Már mindegy. Ennek már semmi értelme. Haladtam előre, már lassítottam, ahogy egyre élesebbek lettek a hangok. A hátam mögötti kiabálás elhalkult. Már nem figyeltem rá. Csak egy cél lebegett a szemem előtt. Mindenkinek jobbá tenni az életét.
Csak mentem előre. Hogy féltem-e? Persze. Ki nem félne? Hisz magára hagyom Linot. De Liaméknél jobb helye lesz. Végre igazi kutya lehet. Igaz, nélkülem, de így jobb lesz neki. Ahogy mindenki másnak is. A hangok egyre élesebbek lettek. Léptem egy utolsót. Eszeveszett dudálást hallottam, majd egy éles fájdalmat az oldalamban, ami kiterjedt a lábamba, végül pedig a fejembe, aztán minden elsötétült...



Ezennel kijelentem, hogy a blog a végéhez ért. Köszönök mindenkinek mindent! Köszönöm a pipákat, köszönöm a kommentet és nagyon szépen köszönöm a 2 feliratkozót. Az oldalt nem fogom törölni, hogy bárki bármikor el tudja olvasni, ha szeretné. Tényleg, rettenetesen hálás vagyok mindenkinek, mindenért. Nem erősségem a búcsúzás, ezért nem is húzom tovább. Csak annyit még el szeretnék mondani...Nekem ez a 3. blogom, és erre vagyok a legbüszkébb. A három közül ezt az egyet fejeztem be úgy, ahogy elterveztem. Ezt tényleg úgy írtam, ahogy szerettem volna...ja, nem..bocsánat. Mikor a szereplők bemutatását írtam, akkor még úgy terveztem, hogy majd összejönnek és mindenki boldog lesz. De aztán rájöttem, hogy úgy túl sablonos lenne. Ezért is lett ilyen.
Szóval köszönök szépen mindent! Hálás vagyok, bár ezt már mondtam..de így van.:)

Legyetek jók, de ne nagyon, olvassatok még sok sok nagyon jó blogot! És álmodjatok, mert egyszer úgyis valóra válik! :)

#Késés

Halihó!

Nagyon sajnálom, de az utolsó rész késni fog, mert rengeteg dolog omlott a nyakamba..például ma vizsgám volt..én meg elfelejtettem..reggel tudtam meg...Na mindegy...a következő napokban este érek haza, rengeteg tanulnivalóm van, szóval időm sincs írni..De megpróbálom úgy rendezni a dolgaimat, hogy minél előbb feltehessem az utolsó részt! :)

#Nine

Halihó!
Először is..ÁÁÁÁÁÁÁÁ...mérhetetlenül boldog vagyok -épp ezért is jön (igaz, csak egy nappal) előbb a rész-. A minap felléptem az oldalra, és azt hittem rosszul látok. Kaptam 2 pipát, 1 kommenet és a mi a legjobban feldobott, 2 feliratkozót. El sem tudjátok képzelni, most milyen boldog vagyok. Azta....
Visszatérve normálisra, meghoztam az új részt, remélem nem lett olyan rossz. Az utolsó részt, hozom amint tudom,de azt még meg kell írnom.:
Nagyon örülnék pár pipának, kominak és feliratkozónak!

Muzsika

-Khm…-hallottam meg mellőlem egy lágy, női hangot. Azonnal elhúzódtam Liamtől, majd, mikor a fiú észrevette, ki áll előttünk, felállt, majd a nő felé ment.

-Szívem..Ő itt Elena..tudod, akiről meséltem-mesélte Liam vidám hangon. A nő csak hümmögött egyet. Nem tudtam mi történik, mert én csak ültem a földön, térdemet átkarolva, fejemet lábamra hajtva, s vártam a fejleményeket. Halkan beszélgettek. Olyan halkan, hogy még én –a kifinomult hallásommal- sem hallottam. Bár nem is érdekelt. Nem az én dolgom kettejük ügye.

-Szóval…Elena ugye?- kérdezte a nő. Hangja nyugodt, kedves volt. Bólintottam egyet, majd intettem- Sophia vagyok. Liam mesélte, hogy összefutottatok éjszaka, meg ma reggel is. Na, meg láttam az újságot is- mondta, mire számat keservesen elhúztam.

-Sajnálom, ha valamivel megsértettelek titeket. Nem akartam- kezdtem a bocsánatkérésem, mert nem akartam, hogy esetleg miattam veszekedjenek. A lánytól –aki a kezembe nyomta az újságot- tudom, hogy Sophia Liam barátnője. Folytattam volna monológomat, mikor egy puha kéz érintette meg a kezem. Sophia volt.

-Gyere, állj fel. Még megfázol. Nem ülünk be valahova beszélgetni?- kérdezte.

-De…az nagyszerű lenne. Akkor talán meg is tudnánk beszélni ezeket a dolgokat. Meg egy kicsit éhes is vagyok- húztam el a szám. Nem akarok pofátlan lenni, de amúgy sem hagynám, hogy ők fizessenek. Annyi pénzem még van. Belekapaszkodtam Sophia kezébe, majd felálltam. Megfogtam Lino pórázát, majd elindultunk Liam után. Első benyomásom a lányról. hogy kedves, és tényleg szeretheti Liamet, ha ettől nem vesztek össze. Én tuti kibuktam volna, ha reggel azt látom, hogy a barátomat egy idegen lánnyal hozták össze, akivel nem mellesleg –Sophia szerint- annyi mindent mesélt.

A Starbucks teraszán ültünk, s ki-ki kortyolgatta a saját italát. Jegeskávéval a kezembe ültem és miközben Lino buksiját simogattam, csendesen hallgattam, ahogy Liam és Sophia mesélnek. Elmesélték, hogyan találkoztak, mi volt az első benyomásuk egymásról, mikor döntöttek úgy, hogy megpróbálják együtt, hol volt az első randijuk, satöbbi. Először nem értettem, miért mesélik el mindezt nekem, akit nem is ismernek. Aztán rájöttem, hogy azért, hogy ne feszengjek, miközben velük vagyok. Bevallom, elég furcsa –ha mondhatjuk így- két hírességgel társalognom, kávéznom. Mind a ketten nagyon aranyosak, kedvesek. Nagyon jó társaság. Mellettük nem éreztem magam „nyomoréknak”, olyan volt, mintha csak be lenne csukva a szemem. Nem ítéltek el emiatt, amiért hihetetlen hálás vagyok nekik. Csendben töprengtem magamban, miközben ők áradoztak, közben észre sem vettem, hogy nem figyelek rájuk. Végig az járt a fejemben, hogy hogyan fogok boldogulni. Hisz egyedül vagyok. Igaz, -ha mondhatom így- gazdagabb lettem két nagyszerű baráttal, de rajtam még ők sem tudnak segíteni. Dolgozni nem tudnék menni az állapotom miatt, lakásom nincs, hisz ha lenne is, hogy a fenébe fizetném a lakbért. Fogalmam sincs, hogy anya mennyit hagyott rám. Nem kérdeztem soha. Apropó anya. Amióta felálltunk és elindultunk a kávézó felé, szóba sem jött anyám. Pedig én akartam kérdezni, de nem engedték. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy valójában mibe is halt bele, de ha ők nem mondják meg, honnan a fenéből jöhetnék rá. Magamban legszívesebben ordítanék, amiért nem árulják el, hisz jogom van tudni. Mégis csak az én anyám.

-Elena..Hahó- húzta kezét arcom előtt mosolyogva Liam. Ekkor eszméltem fel, hogy nagyon elgondolkodtam- Hol jársz?

-Bocsi, csak gondolkodtam- húztam el a szám. Szegények. Nekem mesélik a szuper életüket, de én meg nem figyelek rájuk. Pedig –ha nem fúrná az oldalamat anya halálának oka- nagyon is érdekelne. De így sajnos nem tudok rájuk koncentrálni.

-És min gondolkoztál?- mosolyodott el Sophia kedvesen, mire nyeltem egy nagyot. Érdekel anyám története. Utálok hazugságban élni. Meg kell tudnom, még akkor is, ha megbántom őket.

-Anyámon- böktem ki, mire éreztem, hogy arcukról lefagyott a mosoly- Kérlek, mondjátok el, a valódi diagnózist- könyörögtem, mire egy nagyot sóhajtottak, és belekezdtek…

#Eight

Halihó!
2014 első bejegyzése. Boldog új évet mindenkinek! Meghoztam a 8. -és egyben utolsó előtti előtti- részt. Így van, 10 részesre gondoltam. Meg hát...nem szeretek magamnak írni. Na de nem pofázok annyit, itt a rész, ami egy kicsivel most hosszabb lett. Igaz, még így is iszonyat rövid.
Nagyon örülnék egy-két pipának, vagy kominak! :)

Muzsika

-Jézusom, mi történt? Csak nem a hírek miatt borultál ki ennyire?- kérdezte –mint kiderült- Liam. Megráztam fejem, de a sírást nem hagytam abba. Meglepődtem, mikor magához ölelt.

-Shh…Ne sírj. Minden rendben lesz- nyugtatgatott.

-Kösz- töröltem meg szemeimet- Meg sem kérdezed, hogy miért borultam ki ennyire?- néztem felé. Közben elengedett, és azt vettem észre, hogy mellém ül.

-Ha akarod, elmondod. Nem nagyon ismerjük egymást, így megértem, ha nem mondod el. De akkor se sírj. Tuti, hogy meg lehet valahogy oldani- mondta, mire keservesen felnevettem- Nézd, én sajnálom az újságokat…- kezdte, mire hangosan felröhögtem- Ő…ezt most értenem kéne?- kérdezte bizonytalanul, mire csak felé nyújtottam a mappát. Olyan kedves volt velem, hogy ismeretlenül is vigasztalt, hogy úgy gondoltam, joga van tudni róla. De már az sem érdekel, ha az egész világ megtudja. Már nem érdekel semmi. Csend borult ránk, csak a lapok sercenését lehetett néhányszor hallani, amikor lapozott. Mikor végzett, hangosan kifújta a levegőt.

-Én…én…én sajnálom. Nem tudtam..

-Mit sajnálsz? Nincs mit. Inkább én sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled, ahogy. Nem érdemelted meg. Köszönöm neked- mosolyodtam el halványan. Óvatosan felnevetett.

-Most történt?- kérdezte.

-Nem. 8 éve- fújtam ki a levegőt. Liam meglepődött. Gondolom nem értette, hogy miért akadtam ki, ha nem ezért- Most hozta utánam apám- kezdtem a magyarázatot- Majd búcsúzóul tudod mit mondott?- nevettem fel keservesen.

-Hogy vigyázz magadra?- találgatott a fiú. Felröhögtem, majd potyogni kezdtek könnyeim.

-Jó is lenne…Remélem többet nem látlak- mondtam ki, majd, mintha szívemől egy darabot kitéptek volna, zokogni kezdtem.

-Most miért mondod ezt? Megbántottalak?- aggodalmaskodott Liam. Megráztam fejem, majd felé fordítottam fejem.

-Nem érted…Ezt mondta búcsúzóul apám. Remélem többet nem látlak.. Hát nem kedves?- töröltem le végleg könnyeimet. Össze kell szednem magam. Gondoskodnom kell saját magamról. De ha itt zokogok, akkor nem fog menni.

Fogalmam sincs, meddig sírhattam ott, a parkoló közepén, de nem is érdekelt. Nem gondoltam semmire. Csak kiadtam magamból a dühöt, ami felgyülemlett bennem apám miatt. Igaz, mások nem sírással teszik, de mi mást csinálhatnék? Verjek szét valakit? Az nem én lennék.

-19 vagy, ugye?- kérdezte hirtelen Liam. Miért érdekli? Bólintottam egyet.

-Miért?- töröltem le arcomról az utolsó könnycseppeket. Ennyit érdemelt apám. Többet nem. El fogom felejteni. Mintha nem is létezett volna. Számomra ő megszűnt létezni.

-Csak mert akkor 8 éve 11 éves voltál- kezdte, mire újra bólintottam- Azta. Te nagyon erős vagy akkor lelkiekben- csodálkozott. Most ezt miért mondja? Nem tudtam mit csinálni. Vak lettem, nem halott.

-Ezt hogy érted?- kérdeztem.

-Én biztos nem éltem volna túl, ha 11 évesen elvesztem anyukámat- mondta, mire bennem megállt az ütő. Hogy micsoda?

-Ezt te honnét veszed?- lepődtem meg. Én nem mondtam neki, hogy anya már nem él. De akkor honnan tudja?

-Hát ebben volt. Édesanyád lelete. Hogy miben halt meg, meg ilyenek- mondta egyszerűen. Torkomban óriási gombóc keletkezett.

-De…de..ebben..nem..nem az én leleteim vannak?- kérdeztem szaggatottan, elfútt hangon.

-Nem. Miért lenne a tiéd?- lepődött meg- Beteg vagy?- aggodalmaskodott. Mosolyra húztam a szám.

-Úgy is mondhatjuk. Viszont én azt hittem, te azt olvasod. Anya halála 6 éve volt. Gyógyszer túladagolásban halt meg. Legalábbis nekem ezt mondták- meséltem neki, mire megszorította kezem.

-Nem akarlak elszomorítani, meg semmi ilyesmi, de nem abban halt meg. Tessék, olvasd el- nyújtotta felém a papírokat. Keserűen felnevettem, majd eltoltam őket.

-Van egy betegségem, ami inkább nem is betegség, de nélküle nehéz élni- kezdtem- Tudod, én…ezt még soha senkinek nem mondtam el. Legalábbis akit nem ismertem túl sok ideje, annak nem. Akinek meg elmondtam, azok a szüleim, és a volt barátom…aki…aki, miután megtudta, elhagyott- engedtem el egy könnycseppet. Megbíztam Ryanben, azt hittem meg fog érteni, de nem így lett. Liam megszorította kezem.

-Megígérem, hogy itt maradok, és nem megyek el, bármi is legyen az a betegség- mosolyodott el. Vettem egy nagy levegőt, majd lassan kifújtam. Féltem-e? Persze. Hisz nem tudom, hogy fog reagálni. Nem tudom, mit fog szólni.

-Nem durva dolog, csak nekem rossz. Szóval…- kezdtem, de megakadtam. Percekig nem szólaltam meg, mert még végig kellett gondolnom, hogy hogyan és mit akarok mondani. Liam nem szólalt meg, csendben várta, hogy folytassam- Nem tudom, miért bonyolítok mindent túl- nevettem fel- Jobb lesz, ha egyszerűen kibököm, mert érzem, hogy már nem bírod sokáig. Szóval…8 éve történt. Egy reggel felkeltem, és nem láttam. Ritka betegség, de életed végéig kitart, és nincs gyógymód…Vak vagyok- nyögtem ki végül. Liam nem szólt semmit. Elengedte a kezem. Azt hittem itt hagy, de nem tette. Magához ölelt. Jól esett, mert azt hittem, majd ő is elmegy. De nem tette. Én is átöleltem őt, majd sírni kezdtem. Lehet, hogy túl érzékeny és puhány vagyok, de nem érdekel. Amióta anya meghalt, senki nem ölelt át. Jólesett.

-Khm…

#Seven

Halihó!
Meglepetéééés! Újévi ajándék!
Viszont eddig volt megírva..és nem jön az ihlet, szóval lehet, hogy a következő részek később várhatóak...ugyanis.
-nincs időm
-a gépem rossz, telefonról nem tudok írni
-nincs ihlet
Azért meghoztam, tessék pipálni, kommentelni.:)

Muzsika

-Pont téged kereslek- hallottam meg az ismerős hangot. Megszorította karomat, majd elindult. Nem szóltam semmit, csak mentem utána. Mit akarhat?  Miért nem hagy békén? Hirtelen megállt, mire én hátának csapódtam. Még erősebben szorította kezem, ami már sajgott. Kinyitott valamit- ha jól hallottam az autót- kutakodott benne, majd magával szembe fordított. Néma csend követte tettét. Ő nem szólalt meg, én pedig nem akartam. Nincs mit mondanom neki.

-Ezt otthon felejtetted- mondta dühösen apa, majd kezembe nyomott egy mappát. Egyből tudtam mi az. Abban volt minden, amit a kórházban kaptam. Amit még vissza kell vinnem a közeljövőben. Egy könnycsepp jelent meg szememben. Direkt hagytam otthon ezt a mappát, hátha akkor megbocsát, de nem így lett. Tényleg nem szeret. Azt hittem, ha megtalálja, belátja, hogy ő hibázott, hogy majd megkeres, és bocsánatot kér, majd minden úgy lesz, mint 8 éve. De nem. Valóban megkeresett, de csak azért, hogy odaadja. Nem kér bocsánatot. Elengedte kezem. Elment mellőlem, majd a hangokból ítélve beült a kocsiba, beindította a motort, majd…majd lehúzta az ablakot. A remény egy halvány szikrája felragyogott szememben, de hamar ki is aludt.

-Remélem többet nem látlak- jegyezte meg, majd elhajtott. Döbbentem álltam ott, ahol hagyott. Nem, hogy nem szeret,egyenesen gyűlöl. Nem én tehetek arról, hogy ilyen vagyok. Nem én tehetek arról, hogy anya nincs. Mégis rajtam csapódik az ostor. Ha lehet így mondani, eldob a saját apám. Még annyit sem mond, hogy pá. Nem. Ő csak annyit, hogy remélem soha többé nem látlak. Milyen apa az ilyen? Remek. Biztosan mindenki ilyet álmodott. De ha ennyire gyűlölt, akkor miért nem rakott ki? Hisz már 19 vagyok, egy éve megszabadulhatott volna tőlem. De nem tette. Félt. Nem volt mersze kidobni. De mindegy. Megtette, ezen nem tudok változtatni. De nem is akarok.

Újra és újra lejátszódott bennem a búcsúmondata. „Remélem többet nem látlak!” Próbáltam erős maradni, és elfojtani könnyeimet, de ez nem olyan egyszerű, ha a saját apád mondja ezt. Nem bírtam tovább magamban tartani fájdalmamat, így lerogytam a földre és zokogni kezdtem. Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy hülyének néznek, nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Ki kell adnom magamból. Percekig zokoghattam ott, összekuporodva Lino mellett, mikor valaki mellém guggolt. Nem néztem fel, hisz annak mi értelme lenne? Úgy sem ismerném fel.